Miért tartja fontosnak, hogy évről-évre támogassák a Kárpát-medencei Egyetemek Kupája jótékonysági programját és segítsék a határon túli magyar iskolákat, gyermekeket, fiatalokat?

A Fidesz és az általa vezetett kormányzat egyik legfontosabb stratégiai céljának tartja a nemzet államhatárok feletti újraegyesítését, amely a trianoni tragédia következményeinek meghaladására adna esélyt a XXI. század Európájában. Ez azt is jelenti, hogy a lehető legtöbb területen, a lehető legtöbb szereplővel, a lehető legtöbb szállal kössük össze közösségeinket. Ahogy az idő előre haladtával a személyes emlékezet – és annak közvetlen átadására való lehetőség – vonala megszakad, úgy egyre fontosabbá válik a fiatal generációk bevonása a nemzet közös vérkeringésébe.

2020-ban emlékezünk meg a Trianoni békediktátum 100. évfordulójáról. Rendezvényünkkel immár 11. éve hívjuk fel a figyelmet a Kárpát-medencei magyarság összetartozására. Hogyan látja a határon túli magyarok jelenlegi helyzetét és jövőjét?

Az elmúlt évszázad a különböző országokban, az egymást követő korszakokban, különböző módon és mértékben próbálta meg a szétszakított magyar közösségeket. A megszállást és impériumváltozást közvetlenül követő politikai és kulturális elnyomást a II. világháború utáni kommunista diktatúra tovább fokozta azzal, hogy az államosításokkal anyagi alapjaitól is megfosztotta a magyarságot. A rendszerváltoztatások és az utódállamok egy részének euroatlanti csatlakozása nem hozta meg a sokak által várt fordulatot. A kemény diktatúra eszközhasználatát néhány országban az alattomos zaklatások, apró, cinikus jogfosztó vagy korlátozó intézkedések mindennapos gyakorlata váltotta fel. Érzékeltetni a magyarokkal, hogy soha nem lehetnek egyenrangú állampolgárok, mindig megbélyegzettek maradnak – száz éve ez a politika érvényesül, kormányoktól, rendszerektől függetlenül, azért, hogy a beolvadásra vagy a távozásra tudják rábírni a szülőföldjükön magyarként megmaradottakat. Mindazonáltal, a világ változik, és ez a változás a többségi nemzeteket is próba elé állítja az önazonosságuk megőrzését illetően. Néhány helyen mintha már látszanának annak a felismerésnek az első jelei, hogy a szomszédos nemzetek számára talán mégsem a magyarság jelenti a legnagyobb veszélyt. Szlovéniában és Horvátországban a kisebbségi jogokat garantáló jogszabályok elfogadható szinten vannak ugyan, de mindkét magyar közösség olyan kis létszámú és – ezáltal – sérülékeny, hogy komoly állami erőfeszítések nélkül a felszámolódás veszélyével kell szembe nézniük. (Meg kell jegyezni: hasonló a helyzet a magyarországi nemzetiségi közösségek egy részével is.) Szerbiával elindultunk a történelmi megbékélés útján, és egyre világosabbak a közös nemzeti érdekeink, ami jótékony hatással van az ott élő – lélekszámában az elmúlt század során csaknem elharmadolódott – magyarság megítélésére és kezelésére is. A V4-es együttműködés közelebb hozta Magyarországot Szlovákiával is. A néhány napja lezajlott választások után bizakodva várjuk az új pozsonyi kormány programjának meghirdetését. Sajnálatos, de csak újabb erőgyűjtésre sarkalló tény, hogy a magyar párt ismét parlamenti mandátum nélkül maradt. Ukrajna és Románia vonatkozásában egyaránt megállapítható, hogy az ottani többségi politikai elit a nemzeti kohézió erősítésének legfontosabb eszközét (Ukrajnában az oroszellenességgel összekötve) a magyarellenességben  látja. A helyzet száz év után elég világos: a magyarok megmaradásáért csak maguk a magyarok tehetnek, senki másnak nem fáj a sorsunk. Van okunk az önbizalomra és a derűlátásra: száz év óta még mindig itt vagyunk, nem adtuk fel, s ez így lesz ezután is. Minden magyar fiatal büszke lehet mindarra, amit ez a nemzeti közösség az elmúlt ezer év során letett Európa asztalára, és arra is, hogy ma sem vagyunk az utolsók!

Egykori ELTE hallgatóként milyen emlékei vannak a BEAC-ról és az egyetemi sportéletről?

Közhely – de attól még nagyon fontos igazság –, hogy a sportnak közösségteremtő ereje van. Ezért is nélkülözhetetlen az egyetemi életben is. Egy-egy jó csapat erősíti az intézményi önazonosságot azokban is, akik a pálya széléről szurkolnak neki. Mi is jártunk a BEAC nagypályás csapatának focimeccseire, amikor a barátaink játszottak ott. Előfelvételis sorkatonaként Kalocsán ismerkedtünk össze azokkal az évfolyamtársainkkal, akikkel 1979-ben a Fojikasör ESCÉ (tudtuk, hogyan kell helyesen írni!) nevű csapattal bekapcsolódtunk az ELTE jogi kari kispályás futballbajnokságába. A mérkőzések a BEAC sporttelepén zajlottak. Az 1992-es átépítés miatt a bajnokság áttette a székhelyét Angyalföldre, ahol mind a mai napig zajlik tovább, természetesen már elszakadva az egyetemtől. Egy időben a csapat gólerős (különösen fejesekben jeleskedő) csatárát Áder Jánosnak hívták, aki pályafutását egy másik csapatban kezdte. Mára ketten maradtunk alapítókként, de ma is nagyon várom a fordulókat.

Ön jelenleg is a Parlamenti válogatott oszlopos tagja. Milyen poszton játszik és milyen megmérettetései vannak a csapattal?

A parlamenti csapatot, amely az első választás óta létezik, számos helyre szokták hívni – kis- és nagypályás mérkőzésekre egyaránt. Jó néhány nemzetközi mérkőzésen, tornán is kipróbáltuk, mit tudunk, s általában nem vallunk szégyent. Legutóbb például Poprádon megvédtük a V4-es kupagyőztes címünket, amit mint kezdeményezők és házigazdák szereztünk V4-es elnökségünk idején. Balhátvédet szoktam játszani – szeretem, ha tőlem mindenki jobbra áll.

Mit üzenne a KEK-en részt vevő anyaországi és határon túli egyetemistáknak?Élvezzék az egyetemi időszak adta éveket! Fontos, hogy szakmájukban jók legyenek, de az is fontos, hogy majdan olyan értelmiségi váljon belőlük, akikre a saját közösségük fel tud nézni. Építsenek minél több – nem virtuális – értékes emberi kapcsolatot, mert ezek adják meg az élet értelmét. A Kárpát-medencei Egyetemek Kupája is egy jó alkalom lehet erre!